Az a bizonyos 12km - Csigei-Balázs Éva
A túra krónikása!
Már a készülődés sem a régi. Kopp előtt Cs. pakolt be mindenféle útra nagy műgonddal, élére hajtva mindent az utolsó zoknival bezárólag. Én hátradőltem egy teával és néha közbe-közbe szóltam, hogy drágám, ne feledd a töltőket (sosem felejtette ki), vagy hogy beraktad-e a pénztárcámat (igen, még erre is ő figyelt), csakhogy érezze, vele együtt pakolok, de nagyon. (Itt megjegyezném, hogy a táskámat is ő szokta rendben tartani. De psszt...) Aztán eljött a Kopp születése utáni korszak, amikor az édesanyja rájön arra, hogy vége a jóvilágnak. Sanyarú, sötét kor következik, amikor bizony anya pakol a kisdednek. Nincs tovább füttyögve láblóbálás, míg a táska megtelik a szükséges dolgokkal. Úgyhogy megembereltem magam és táskába szuszakoltam majd az egész babaszobát. Nem maradt itthon semmi. Pipa. Indulhatunk...
Cserépfalu felé vettük az irányt, mint már több októberben is. Második éve, hogy nem a fullextrás tornaterem matracait választjuk alvóhelyül, hanem kibérlünk egy kis családi házat. Illik már pénteken megérkezni, asszimilálódni némi pálinka segítségével, kilátóhoz felmászni és ott megnézni a naplementét, bokatörést kockáztatva ugyanott lemászni (tudom, hogy nem meredek annyira...de próbáltál már lemászni csúszós köveken mellkasodra kötött 6 kilónyi mormotával úgy hogy láb-látótered 70%-át kitakarja a kis szuszogó?!), vacsizni, akinemszoptat (afrancba) annak pálinkázni majd másnapra eltenni magunkat.
Kopp egyébként egész jól viselte az új környezetet. A kocsiutat végigaludta. A kilátóhoz vezető utat is. Majd sírva ébredt, telerakta pelenkáját és dünnyögve megnézte a kilátást, hogy aztán megint elaludjon türkiz fészkében. Sziklatömbön naplementében pelenkázni nem is nehéz, csak legyen melletted 3-4 segéd akik szúnyoghálót alkotnak kistepertőd pucér popója körül.
Este indultunk előnevezni az iskolába. Tudni kell, hogy tavaly már Picsó is indult a túrán. Rendesen be volt nevezve és menetlevelet, oklevelet, kitűzőt is kapott. Csini ebzetünk az iskola kapuja előtt várakozott Cs.-vel amikor beszédre lettek figyelmesek. - Nézd, itt van Samu. - Neem, ez nem Samu! - De, ez Ő! Szia Samuuuu
...hááát igen, eltalálták. Később jött egy idősebb idegen fickó. Picsó elkezdett rá ugrálni, mire Cs. rászólt, hogy nyugodjon már le. Erre ezt a választ kapta: - Áááá, semmi gond, szia Samu! ...hááát igen a celEB!No aki nem ismer minket rájöhetett, hogy Picsó hivatalos neve Samu. Ha jókutya, akkor Susu. Ha ördögfi, akkor Sámuel. Meg Picsóka, csodálatos kutyap*csa, Sutyinger, Sámesz, tedög, Sutyerák disznó...
Nade vissza a sztorihoz. Szombaton indult a menet. Táska már jó előre bekészítve, gyermek megetetve, felkötve (igen, hülyén hangzik), kutya felszerszámozva, család többi tagja összekaparva és mehetünk. A 12 km-es táv mellett tettük le a voksunkat. Évekkel ezelőtt vállaltunk 26, majd később 35 km-es kihívásokat, de kis poronttyal nem mertünk hosszabb útra indulni. Aggódtunk, hogy nem bírom majd. Asztmás tüdővel, amihez még szorosan hozzá van préselve 6 kiló horkoló mosolytömb és gennyes nagylábujjal (ez egy másik sztori) bőven elégnek találtunk ekkora utat. Terv szerint apa átveszi majd, ha már nem bírom.
Csodálatos idő volt, mint ahogy az lenni szokott ezen a túrán. Tudtuk, hogy rengetegen indulnak 12 kilométeren és nem mindenki szereti ha idétlen vizslák ugrálnak a lábukon, ezért Picsó kapott egy frankó kis futópórázt. Ezt derékra kell csatolni és akkor szabad az ember keze. Persze mondanom sem kell a nagy többség imádta ezt a kis barnát. Vakargatták, simogatták, fotózták, Susu meg büszkén vonult előre. Egész jól sikerült a hegymenet. Nem várt löketet kaptam és nemhogy gond nélkül sétáltam fel, de még énekeltem is közben Koppancsnak. A kötés nagyon jól vizsgázott, egyáltalán nem húzott vagy vágott sehol. Kopp már az elején bealudt és kb 3 órán át vígan horkolt a mellkasomon míg én róttam a kilométereket (eddig 7,3km). Oszlánál tartottunk egy hosszabb pihenőt, ahol félrevonultunk, leszerszámoztam magam, megetettem a dedet, tisztába tettem és a kutty elfogyasztotta az ellenőrzőponton kapott jól megérdemelt zsíroskenyerét. Új látványkötést követően nekivágtunk a maradék távnak. Innen már nem volt emelkedő, csak laza séta lefelé.
Az utolsó kilométereken Kopp elkezdett nyűgösködni, köszönhetően többek közt a kitartó szembenapsütésnek. Úgy a 11. kilométer környékén le kellett pihennünk egy fa alatt, mert sírásba csapott át a nyűglődés. Később láttuk, hogy a "trágya ingyen elvihető" tábla alatt raktam tisztába a gyermekem. Innen már nem volt vígan alvás meg vigyorogva szemlélődés. Elszakadt a cérna és minden megtett 100m után tekert egyet a hangerején a kis csomagom. A célba így már mi nem sétáltunk be, hanem villámgyorsasággal hazarongyoltunk. A fiúk később hozták a kitűzőinket és az okleveleinket. Mondanom sem kell, hogy a célegyenesben már epekedve várták A Samut.
Még egy éjszakát töltöttünk a szálláson, majd vasárnap gurultunk haza.
Szumma szummárum mindenki nagyon jól bírta a kiképzést. Büszke vagyok a kiscsaládomra!!!
Cs.-re mert jóapagazdi, Picsókára mert jókutyafiú, Koppra mert jóalvó és magamra mert túléltem.